Avasi
lakótelep
Kocka házak,
kocka arcok,
kocka életek.
Szavainkban
és szívünkben
furcsa szögletek.
Napok, hetek
képernyőjén
minden így pereg.
Gömbölyű itt
szinte nincsen,
csak a szerelem.
Tovagurul,
megunt labda,
... nem is kergetem.
Mond, miért kell,
hogy éppen ez
gömbölyű legyen?
Szeretve a sírig
Sötét sírok, mint barlangfalak
nyirkos gödröt idéznek,
hol fuldokolva szalad
vak bogarak hada,
ahelyett, hogy lapítana.
Fájdalom izzadó nedve csepeg,
alvadó tócsákba vesznek az ütőerek,
gyökérzetük lilul,
mert legörnyedve a halálhoz,
kolonccá váltak a testnek.
Kuporgó félelem szűköl,
majd sikoltva rohan az öregség felé,
ahol fátyolos szellemek
fehérben szeretkeznek,
s a földi szeretők
fakult végtagja,
nem ölelhet több nőt.
Búcsúzó séta
Kitépett gyökerek
maradnak csak, hol patak kísért a tóig.
Régen más színe volt, méregzöldbe vitte,
gyöngyvirágos habját...
Nem tudok elmenni,
testem még maradna, egy újabb tavaszra.
Rokonom lett a hegy, ismerem patakját,
útját az erdőn át...
Jön az ősz, menni kell,
marad a tótükör, amely az arcodat
múltból villantja át, ahogy gally hullajtja
szélcsengő illatát...
Börtönödben
Elvettél belőlem valami halandót,
míg testedbe szívtál. Létezni kezdtem már,
de most csak vaklálok, hogy magadba zártál.
Egyedül remegek, ha átmégy az úton,
mert felejtett álmok helyébe szerettél,
s fotelom mellé, egy üres széket tettél.
Emlékek gyökerén ilyenek a mélyek,
most a hajad helyett száradó füveket
cirógatok napmint, s újat nem ültetek.
Siralomházamban elhagyni nem tudsz már,
bizony sorsod lettem, bizony követsz engem,
s ott leszel majd minden halálkanyaromnál.