Keserves út

 

Egy könnycsepp útja végig az arcomon,

a leghosszabb út, mit lelkem és szívem

együtt megtehet.

 

Az öreg kéznek egy várt simogatás,

amit haldokló emlékek vezetnek,

nem hoz már varázst.

 

Alvó szerelem sem ébred már benne

lángoló vággyá, mert nem tud szeretni

ahogy kellene. 

 

Sorstragédia, komikum az egész,

hisz nem fogja fel az ész, amit a szív

még szeretni kész!

 

Mit ér a gyönyör, ha kudarc az ára,

vagy az öröm, ha lelki fájdalom jár

vele százszámra. 

                      

 

 

 

Boldogság, gyere vissza... 

 

Nincs ki, gyógyítson, lemossa testem

dolgos kezével. Pedig itt állok,

lebénult lábbal, lavórnyi vízben,

de nincs erőm, és kedvem is nálad

maradt. Míg máshoz könyörületes

szív hajol, s porból, sárból felveszi

amit elhagyott, vagy rég elveszett, 

nekem a lelked éle jutott csak,

ami tisztára vérzi szívemet.

 

A „sohatöbbé", megint rám talált.

Hajadba túrt, mint a szél, élő húst

keresett széttárt szájad szélén, hol

vonagló szavak keresik egymást,

csókodat hívják szűkülő erek

zajos hálóján, s kúszó testmeleg

tűkre az észben, mert rakosgatják

egymást a régi emlékcserepek.

 

Minden szeretet felelősség lett,

az aggodalom már féltésé vált:

Múmiaérzés ez, vagy szerelem?

Hiába bujkálsz Alpok ködében,

hideg, hópihés, ködfátyolában,

mert ott didereg egy felnőtt gyerek,

s női kebleket dajkál álmában.

 

Elmentél, s minden nélküledvaló,

csak rohan feléd, s veled a patak.

Hab vagyok ott, hogy vízbe mártsalak,

és eggyé fagyjál velem, csak nekem!

Fogságunkban csak én veszíthetek,

Velence fölött száll a sirály had

velük repülhetsz, csőrödben izzó

köményággal, hogy újra másnak add.

 

---

 

 

A túlságosan könnyű siker rövidesen megfosztja varázsától a szerelmet, az akadályok emelik értékét.
(Stendhal)

 

 

 

 

A szerelem nem törődik az erkölcsi erényekkel.

(Paul Léautand)

 

 

Egy új világ 

 

Vakablakom végleg befalazom,

sötétedjen bent a sunyi magány.

Minden ajtóm szélirányba tárom,

szabadon szökjön, amihez nincs közöm.

 

Zöldülhetnek préselt virágaim,

méz gyöngyözhet elhervadt szirmokon,

fentről zene szól, angyalok dala,

száz csillag, s a nap, már együtt villognak.

 

Szerelem ül még a küszöbömön,

vendég emlék gyűri az ágyamat,

ráncai közt sikongó nászfoltok,

ők rejtik, látom, a régi világom.

 

 

 

---

 

 

Reggel 

  

Kihűlt ágyad szélén, szívem csitítgatom,

szendergő reggelen, melléd altatgatom.

Ha már felkeltettél, s elvitted az álmom,

gyere vissza néha, enyhítsd sóvárgásom.

 

Simítsd el lepedőm nedves gyűrődését,

engedd, hogy ott legyek, amihez van közöd,

lelkem már amúgy is, rég hozzád költözött.

 

 

 

 

 

 

---

 

A nők sohasem bocsátják meg a kudarcot.

(Csehov)

---

 

A szerelemről nem kell beszélni, mert a szerelemnek megvan a saját hangja, és magától beszél.

(Paulo Coelho)

 

 

 

 

 

---

Oldal: Keserves út / Boldogság, gyere vissza / Egy új világ / Reggel
*** ÖLELKEZÉSEK *** - © 2008 - 2024 - haiku.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat