Vágyak

 

Fehér lovak vágtattak az utcán,

felajzottan.

Egymást hágták a letiprott tetőkön,

s porhavat prüszkölt éjszakatüdejük.

 

Lófarok seprűkön szürke boszorkák

kergették a széllel leheletünket,

ami egy-egy csókból illetlenkedett.

 

Ahol kékülő erek

keresték bennünk az életet,

sikongott minden,

mint sziszegő tűzifa,

pedig kővé meredten állt, s ölelt a vágy, 

de csak a szád nyílt szét,

mint vérző virág.

 

Báránymelegbe bújtatott tested

meg-megremegett,

akár a hold,

takargatta égruhás fellegek elől

fénylő izgalma minden rejtekét.

 

A szél csak fújt,

mi szorongatva az élményt,

reszketve álltunk,

de a tél,

megdermedt teste lassan felengedett,

hófehér keble duzzadni kezdett,

s a házak teteje csurranásban pancsolt.

 

Pihegő csend lett,

a fehér lovak már, rég nem szeretkeztek,

csak hamuszín boszorkák hamvadtak,

mikor a csodákba,

ők is belehaltak.

---

Csak egy óhaj! 

 

Most te légy a szobám, falaim árnyéka,

a hallgató szavak, könyvek közt a polcon,

te légy lámpám fénye, még virrasztó kékje,

a lapuló pornak testet most már te adj,

jöttödet idézze a papucsom alatt.

 

Szétszórt papírok közt, rendet most már te rakj,

nyisd ki az ablakom, ajtóm kulcsairól

vedd a tenyeredbe az égi fényeket,

s tedd a homlokomra utolsó kézjegyed.

---

Oldal: Vágyak /Csak egy óhaj
*** ÖLELKEZÉSEK *** - © 2008 - 2024 - haiku.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat