Hold is megbújt felhők alatt, s a dér, bajszán jégbe alvadt, lova búsan baktatgatott, de ő mégis dúdolgatott: …Én vagyok az öreg betyár, a csárdában sok pandúr vár, ha szerelmem hív vissza ott titkolja, ha kopogtatok. A lovamat majd kikötöm, a szűrömet csak rálököm, bent a bor vár, s gyertyalángban babám ölelget az ágyban. Hej, te pandúr, törvényt hordó, kit üldözöl, csak bújdokló, mit tudod te, hogy az asszony, átölelve mind menyasszony. Hogyha a bor öröm, bánat, mindég csordul, kéri számat, nem számít a fényes bilincs, a csaplárné ettől szebb kincs. Mert hűséges, én úgy vélem, akkor hagy el, ha megkérem. Mikor jövök, értem éled, - ilyen ez a betyár élet. Hej, az asszony mind másfajta, de ez az egy mégse csalfa, ingem, gatyám csak ő mossa, szegélyét is varrogatja. Abrakot tart a lovamnak, pajtájában vizet is kap, mert egy asszony, a pusztában száz ölelés mennyországban. Mert az asszony, karjába zár, ha a megye börtöne vár, bajtól hív ő és a lovam, a síkságon felé rohan. Csak engem vár, engem vissza, ha más betyár hírem hozza, mert ő jobbnak hisz másoktól, mégsem véd meg a rácsoktól. Így mulatom el az időt, kint fúj a szél, hoz temetőt, megyek mégis, mert csak az fáj, hogyha kedvem másfelé jár... * A csárdában sokan régóta nem látták, Vármegyék keresték, sehol sem találták, felpislogtak ismét, a szunnyadó lámpák, borban csillantak a régen gyújtott gyertyák. Mesélték a betyár sok rémséges tettét, dicsérték, mi rég volt, mert ők nem feledték. Maréknyi pénzéből mindenkit megtraktált, ha van betyár élet, lásson egy mulatást. Két harapás között bor csurrant a szájon, a csaplárné sürgött, szinte madárszárnyon, ökörcsorda toppant annyit kint a pusztán, mint ahányszor hajlott egy-egy vendég után. Dalra fakadt minden, pohár ajkán a száj, újra nyár lett, s táncolt délibábbal a táj, megremegett a fal, halva ismert hangját, ettől lova is kint szaggatta a zablát. Kurjantás hasított, - volt ott hangot tudó - nem sejtve akkor még; ez lesz az utolsó. Az egyik kiosont, indult vele a ló, futott messze pusztán, a gonosz áruló. Vármegyéig vitte, azt, ami hallatszott, amitől a sorsuk, pandúrszagot fogott. Látta ezt az asszony, míg nézte csendesen, megérezve a bajt, most is ösztönösen. Tudta, hogy hány lovat kötött el septébe, mondták hogy a törvény, elfogni remélte. Tudta, hány jószágot hajtott el a nyájból, de nem ölelt senkit mások asszonyából. Ajkára lakat ült, mert csupán gondolta; mostani életét örökre itt hagyja, aztán mondta félve: Jön érted a pandúr! Most menjél el, kérlek, menj, míg megvéd az Úr! Szerelmünk már örök, nincs közöttünk vétek, bíráid majd mégis halálra ítélnek. Nem volt válasz, csak a szeme üzenete, ahogy meleg lángja asszonyát ölelte. * Az udvaron utoljára elkötött egy szürke kancát, mennyit érhet pokrócostul, nem kérdezte a gazdáját. Lámpást fogott, ment a csűrbe, vadult lovát kantárjáról simogatva, biztatgatva, kikötötte rabságából. Amit gondolt, meg is tette, csak egy vénült kuvasz látta, a szerteszórt szalma, széna lámpájától hogy kap lángra. Így a csapat fogdmegnek is, mint egy fáklya lett a csárda, útvesztője nem lehetett, úgy fénylett az éjszakába. Lovaiknak a patája bár áruló fagyot fogott, a szerető szél járása, rá keményebb havat hordott. Messze mentek, messzi tájra, hol a síkság dombra hágva, a csúcsokra nap sétálgat, - ott az erdő, őket várta...
A szerelmet sosem találja meg az ember.
De aki a szerelmet keresi, annak minden egyéb megadatik.
(Paul Géraldy)