Első csókom
Ily szépnek eddig még
egyszer sem láttalak,
ily széthullt szavakkal,
még nem becéztelek,
mert reményét szórva,
felettem átszaladt
egy tavaszi ábránd,
s most nálad kéreget.
Csak a percek élnek,
mint az emlékezet,
az órák meghalnak,
amikor már lehet,
csak emlék, hogy szívtunk
közös leheletet,
ami véletlenül
csókba keveredett.
Bódult képzeletem
szétfutott az űrben,
mikor minden szóban
a nevedet szűrtem,
ez lett az ajkamnak
élő sejtszövete.
Száz tájról felszedett,
tán abban a percben
elhangzott – szeretlek, –
ott zsongott már benne,
s az ész, a te hangod,
már köztük sejtette.
Ölelés
Titkolt gondolatom ölelkezni veled,
szívedbe hullani, csurranni a mélybe,
dobbanások között, sikongó kábulat
varázsába dőlve.
Elveszni, mint a szó, majd visszhangra kelni,
léted dolga lenni, ajkad csurranásán
cseppbe keveredni.
Tested melegében hamvasra festeni
a régi kedvedet, fáradó karodban
örömként kúszni szét,
űzni a keringést.
Szülj meg világodnak,
szülj meg, csak magadnak,
ha életet adtál, álmaidban vágd el
köldökzsinóromat!
A nőkről: Nincs szebb tartalma életünknek, Mint megszépíteni azok életét, Akiket szeretünk.
(Pilinszky János)
A szerelemről: A szerelem olyan, mint a fa: magától növekszik, mély gyökeret ereszt egész valónkba és gyakran tovább zöldül a szív romjain. (Victor Hugo) Vasgyári esteKéklő leplét már
bontogatja épp, aranytestéről
az alkonyi ég, s pendelyes, csitri
felhőt etetve,
kibuggyan kacér, rózsaszín keble.
Távolról fojtó
füstöt köhögnek, szerecsen színű,
csikorgó szörnyek, kerekek sírnak;
mint rozsdás rugók,
kopástól sajgó reumás csuklók.
Gyárak monoton
zajszíve dobog, remegve zúgnak
a hengersorok, s a távvezeték
zizegő, konok
igájába tört bősz elektronok.
Lángot kergetnek
hevülő ércek, formába ömlő
sziszegés téved idáig, - de itt -
csókokról mesél,
s egy kacagásról, pletykásan a szél.
Lámpák villannak,
s az ömlő salak fénye az égen
vérvörös tavak tükrébe zárja
a homályt, várják
már a fák és a kamasz ibolyák.
Ezernyi csillag
kap lángra lomhán, ezüstverettel,
s korallszín lobján, szunnyadás dől a
holdfényes tájra,
a bóbiskoló házak falára.
Beszéljünk a nyárról…
Hámló bronz testek fénylő melege,
napsütkérezők, olajban fürdők
sörlehelete.
Csillámló vizek, bikinis csicsák
gyümölcsillatot, kedvelt zamatot
érlelő világ.
Apró zöldekkel tetves barackfák
gombák a szőlőn, futó kis gazok,
zümm-szúnyogocskák.
Egy kemencében a kiszáradt kút,
de gyönyörködtet, mert kettőnké lett
ez az évszakút.
A színek éke piros, mint a vér,
a rózsák ágán a méregzöld is
életet ígér.
Mert késő este hunyorgó szemem
hulló álmában átöleltél már
nyári szerelem.
A nőkről: A nő jellemében mindig van valami, amit egy férfi nem tud megérteni. (Moore)
A szerelemről: Csak szeretve tanulunk meg szeretni. (Doris Murdock)
Van, ami gyorsan múlik
Ma már nem érzem,
hogy régen, miként is szerettem.
Nincsenek felajzott sikolyok
csendes nyújtózásban
tompán ropogó csontok.
Nem látom a gyönyörű testek
nekem ígért, fénylő-lágy vonalát,
félgömbhalmok telt domborulatát.
Megszöktek a testillatok,
a rafinált szagok,
az öleléshajlamok.
Régi bőrszínemre
veríték terült,
s bujkál a paplanom alatt.
A csókok íze, bár szájszélemen maradt,
lemossa száz étel,
kortyok csurranása,
s minden érzés, a múlt íze csak.
Mint túlvilági létezés,
olyan lett az egész.
Járásuk szerint
Sötétlik két szemed,
mint mikor fekete
fellegek ébrednek,
csak úgy,
a Nap járása szerint..
Veled nem lehetek,
mert a kiszámított
semmi felé megyek,
csak úgy,
a Hold járása szerint..
Megkésett szerelem,
fürdessél végtelen
kék világ kékjében,
csak úgy,
a Föld járása szerint..
A nőkről: A nő átmeneti lény az ember és az angyal között. (Balzac)
A szerelemről: Ahol nincs te, ott nincs én se. (Ingmar Bergman)