Hazafelé    

 

     Indulj el, hosszú az út!

Az égő korong lombot

csiklandoz, s veszni hagyja                  

tintakék tengerét, s bár                          

itt terül még a foltja, 

képmásod árnyában már

mulandóság vándorol.

 

     Az ólomszárnyú idő,

elhagyta rég a fészkét.

Szétfutottak perceid,

emlékező jeleket

égettek tenyeredbe,

várandós ráncba gyűrték

jövőt féltő homlokod,

napi gonddá kábítva

bicegésed terheit.

  

     Őrizgette lábnyomod

homokos sár, por, kavics.  

Vadóc szelek kergettek,

repült előtted kő is,

mögötted futott az út,

gyapjasan simult a fű

talpadhoz, s harmatából

csurgatta, amit a nyár,

ellopni még nem tudott.

 

      Madártól kapott füttyök

fújtak vándordallamot

amerre jártál, bóbis

virágok álmodása,

bogárkák zümmögése

cipelte már a csendet. 

A fény vetkőzni kezdett,

s alkonyt terítő kedvvel

otthont kereső karod

betakartad, - kezemmel.

 

 

---

 

 

 

Hetven év

 

Mily gyorsan elmúlt,

pedig keserve, öröme, sokkal lassabban hullt.

 

Az első csók,

a simogató kéz, mely a kezed kérte,

most az öregségtől remeg,

ami élmény volt

mint molnárszitáján a hulladék,

kipergett.

 

 

A gyűjtött múlt legnagyobb csodája,

hogy a rossz jobbnak látszik,

s a jó is hosszú vívódásban

feledéssé válik.

 

Átvette uralmát a feledés,

az emlékek hasgatása fölött.

A derűs pillanatok,

kacagások, civakodások,

s megannyi sorscsapás,

betegségek, háborús pusztítás,

mind-mind, ma már egy pillanat!

 

Repültek a percek, rohantak az órák,

ha nem használtuk,

szegényebbek lettünk,

mert az idő volt

kincsünk, vagyonunk, sorsunk,

rajtunk múlott hogyan sáfárkodtunk...

 

Tizenkét markos legény

- a hónapok -

szolgáltak, ha ügyeltünk rájok,

segédjeik

- a négy évszak, -

s az inasok sora

- hétfőtől vasárnapig, -

huszonnégy dolgos tündére egy napnak,

sőt a percek,

mint hatalmas hadsereg

tették a dolgukat.

 

Míg örömöknek éltünk,

a szövetséges hadak elmentek mellettünk,

boldogságunkért,

megannyi csatát el is veszítettünk.

 

Az idő, épített házat, szerzett megélhetést,

megszülte gyermekét,

de kérte az árát,

s mi sejtekkel fizettük hadseregét.

 

Nincs már mentségünk,

minden perc csak kényszert hagyott,

azt is szeretteinkre szórta,

s mi itt állunk, előttük,

Oldal: Hazafelé /Hetven év
*** ÖLELKEZÉSEK *** - © 2008 - 2024 - haiku.hupont.hu

Ingyen weblap készítés, korlátlan tárhely és képfeltöltés, saját honlap, ingyen weblap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat